Pihenőidő

Az élet nem arra való, hogy mindig jól járjunk. Az életbe bele kell férnie kudarcoknak, vereségeknek, újrakezdéseknek is. Ez kifejleszt bennünk olyan tulajdonságokat, lehetőségeket, megismeréseket, amelyek a mindig párnázott úton rejtve maradnának.

A legtöbb napom arról szó, hogy elmegyek reggel dolgozni, későn érek haza, és amikor nem alszom el a tv előtt, akkor ékszereket készítek. Annak ellenére, hogy több éve ékszerezek, ez az említett állapot csak körülbelül fél éve áll fenn. Nagyon inspiráló tud lenni, amikor jövök haza és azon gondolkodom, mit fogok épp kihozni az aznapi anyagokból. Mindig későre nyúlnak ezek a napok, de akkor is befejezem az aznapi adagot, akkor is lefényképezem, mielőtt még gazdára lel, akkor is feltöltöm a facebook-ra vagy a blogra, akkor is becsomagolom, ha már nagyon késő van. De aztán van, amikor az ember már nem annyira lelkes. Amikor az éjfélkor lezárt folyamat végén másnap nem jó, vagy nincs is visszajelzés, akkor néha azt gondolom, nem biztos, h megérte... (És akkor még nem is beszélek arról, hogy mennyi utánajárással és napi szintű elfoglaltsággal jár az alapanyagok beszerzése külön-külön minden ékszerhez.)

Aztán mindig jönnek az életembe olyan emberek, akik meggyőznek, lelkesítenek, akik energiát adnak, és úgy örülnek a munkáimnak, ahogy vannak. Talán az utóbbi időben csak ez vitt előre.

De...

Szerintem minden alkotó ember életében eljön egy pont, vagy időszak, amikor azt érzi, hogy kicsit le kell állni, lassítani kell, különben megutálja azt, amit szinte a legjobban szeret csinálni. Lehet még húzni a dolgot, lehet még erőlködni, de teljesen felesleges. Én nem akarom abbahagyni az ékszerezést. Továbbra is nagyon szeretem, és továbbra is elkészítem, amit kérnek tőlem, de engedékenyebbnek kell lennem magammal. Mert akkor sincs vége a világnak, ha valami nem másnapra készül el, és akkor sem, ha emiatt türelmetlen telefonokat kapok. Az életem nem csak erről szól (bár erről szólhatna csak!!), helyt kell állnom több helyen is. Ilyen tempóban viszont nem tudok.

Természetesen ez a helyzet az én hibám is. Annyira maximalista voltam EdDesing-vonalon, hogy ehhez szépen lassan a kedvelőimet is hozzászoktattam, és úgy tűnik ez lett a vesztem. :)

Természetesen igyekezni fogok, hogy itt a blogon azért legyenek új bejegyzések, mert ettől még az élet nem áll meg. Amikor majd lehülyéznek azért, mert este fáradtan, úgy hogy már alig látok, aprócska gyöngyöket fűzögetek, akasztgatok, akkor sem fogok elkeseredni, mert tudom, hogy hamarosan újra lendületet kapok majd, és az én kedves blog olvasóim minden hülyeségemmel együtt várni fogják a bejegyzéseimet az újdonságokról! :)

Minden érdeklődést, biztatást, lelkesítést, megosztást, szép szót, sok-sok lájkot nagyon köszönök, és azért nem felejtem el, hogy itt volt ez a sok jó dolog. Csak ugye amikor az ember valahogyan megnyílik a világ felé, ott a rossz is bejön a jóval.